MASZTIFF a vizslák között

Olaszország két őshonos vizslafajtát tudhat magáénak: a rövidszőrű bracco italianót és a félhosszú, kemény szőrzetű spinone italianót. Mindkét fajta külseje jelentősen eltér a „szokásos” vizslatípustól. A bracco italiano a hetedik fajtacsoport vadászkutyáinak többségénél nehezebb, erőteljesebb felépítésű vizsla, mintha némi masztiff-vér csörgedezne az ereiben. Egyes feltételezések szerint eredete egészen az időszámításunk előtti ötödik századig nyúlik vissza, mivel már akkor használtak vadászkutyákat a mai Itália területén. Talán molosszusok és valamilyen egyiptomi kutya keresztezésével alakult ki az olasz vizsla őse.

Mindenesetre az egyik legrégibb vadászkutya, mely sok más európai vizsla kialakulásában szerepet játszott és végigkísérte a vadászat fejlődését, a vad hálós elejtésétől egészen a különböző lőfegyverek kialakulásáig és elterjedéséig. A fajta mai formájában a középkor óta létezik, és igazán a reneszánsz alatt terjedt el széles körben. A nemesség igen nagy becsben tartotta az olasz vizslát, elsősorban szárnyasvadászatra használták, mely az arisztokrata családok kiváltsága volt. A híres Gonzaga és Medici család is tenyésztett bracco italianókat, a náluk született kutyák nemesi és királyi családokhoz kerültek, gyakran ajándékoztak tenyészpárokat francia és olasz arisztokratáknak is.

A fajta elsősorban az olasz félsziget északi részén alakult ki, a fehér-narancs színváltozat származási területének Piemontot tartják, a barna-fehérének pedig Lombardiát. A piemonti változat könnyedebb felépítésű volt, mint a lombard, ezért alkalmasabb volt a hegyi munkára. Napjainkban a két színváltozat között nincs típuskülönbség, egyazon alomban bármilyen színű kiskutya születhet. Legfeljebb egy-egy meghatározott vérvonalhoz tartozó kutyák rendelkezhetnek hasonló karakterjegyekkel, ennek azonban semmi köze a kutyák színéhez. Hozzáértő tenyésztő különben sem színre szelektál, hiszen így más, sokkal értékesebb tulajdonságokat veszíthet el.

Talán a társadalom átalakulása miatt is, a tizennyolcadik századtól kezdve az olasz vizsla népszerűsége folyamatosan csökkent, a huszadik század elejére a fajtát a kihalás veszélye fenyegette. Az 1949. novemberében megalakult fajtaklub, a Sociata Amatori del Bracco Italiano (röviden SABI) áldozatos munkájának köszönhetően azonban szerencsére nem tűnt el ez a nagyszerű fajta, sőt most, a huszonegyedik század elején kijelenthetjük, hogy a fajta népszerűsége egyre nő Európában, hazájában egyre többen vadásznak is ezzel intelligens és tanulékony vadászkutyával. A bracco italiano gyors felfogású, tanulékony, nagyon szorgalmas vizsla. Vadászati stílusa különleges, gyors ügetésben, fejét magasan hordva, nemes benyomást keltve dolgozik, emellett nagyon ellenálló, egészséges kutya.

Kiváló a szaglása, megbízhatóan állja a vadat, apportírozásban is kiemelkedő. Az az elképzelés, mely szerint az olasz vizslának olyan mély a pofája és annyira lelóg a szájszéle, hogy apportírozás közben beharapja és ez fájdalmat okoz neki, teljesen téves.

A braccót századokon át megbízható mindenes vadászkutyaként, ezen belül is kiváló apportírozóként használják. Jó úszó, a szárazon is fáradhatatlan, nagyon gazdaságosan mozog. Vadászatra született, de kiváló társasági kutya is. Bár nagyon intelligens és gyorsan tanul, kiképzése türelmet és nyugodt természetet kíván. Olykor képes megmakacsolni magát, de mégsem szabad kényszert alkalmazni, mert az akár hónapokra visszavetheti a kiképzést. Családi kutyaként nyugodt, jó természetű jószág, de a kéretlen idegeneket amúgy ritkán használt mély ugatásával jelzi. Az általa kedvelt emberekre különösen jól emlékszik. Olyan gazdára van szüksége, mely kielégíti a társaság és feladat iránti vágyát: öleb, mely munkára termett.