Fenevad a gyerekszobában?

Inkább mindenes testőr és babysitter a családban

Találkoztak már olyan testőrrel, aki hétköznap a rábízott személyek és vagyontárgyak lelkiismeretes őrzése mellett még a család négyéves kislányára is felügyel, majd hétvégén maximális pontszámmmal megnyer egy sportversenyt és első lesz egy nemzetközi szépségversenyen? Az amerikai staffordshire terrier ilyen tökéletes bodyguard lehet, ha mi is megfelelő társai vagyunk.

Amerikai álom

Bár az amerikai kultúra vívmányai nem mindig aratnak osztatlan sikert Európában, s az USA kinológiai élete is gyakran megdöbbenti a kontinenst (lásd "törpe" komondorok és "tűfejű" dobermannok), ezúttal sikerült valami nagyszerűt alkotniuk. Igaz, angol alapokra építettek: a jó öreg Angliából importáltak bulldogok és terrierek keresztezéséből származó kutyákat az Egyesült Államokba. Ilyen híres import kutyák voltak az 1880-as években Pilot, Paddy és Pat, Cockney Charley Lloyd kutyái. Az Amerikai Kennel Klub 1936-ban ismerte el hivatalosan a fajtát, staffordshire terrier néven. 1972-ben az elnevezést kibővítették az amerikai jelzővel, hogy egyértelműen megkülönböztessék az angol staffordshire bullterriertől. Így a sok becenév tehát – amstaff, stafford, AMST, staffie – egy fajtát takar, az amerikai staffordshire terriert.

Olyan amilyennek látszik?

Az amstaff azon szerencsés – és viszonylag ritka – fajták közé tartozik, amelyeknél a külső megjelenés erősen függ a wesentől, azaz a belső tulajdonságok összességétől. Képzeljünk csak el a kiállítási körben egy erőtől duzzadó, élénk, figyelmes, a bírót barátságosan üdvözlő amerikai staffordshire terriert és egy külső jegyeiben viszonylag tökéletes, de félénk, visszahúzódó "szépséget"! Egyértelműen az első, önmagát magabiztosan mutató kutya nyeri el a közönség és a szakemberek tetszését.

Az amerikai staffordshire terrier bátorsága közmondásos, e tulajdonságát már a standard (a hivatalos fajtaleírás) első bekezdése rögzíti. Kiegyensúlyozott, temperamentumos kutya, idegenekkel szemben barátságos, gyakran kitörő örömmel üdvözli embertársait. Ez azonban ne keserítse el a megbízható testőrre vágyó gazdát! Még a postást is játékosan fogadó amstaff is minden esetben felismeri a rosszszándékú idegent, s nem éppen barátságosan bánik vele. Gyerekekkel szemben végtelenül türelmes, azt is hagyja, hogy a hátán lovagoljanak vagy a fülét húzgálják.

Igazi mindenes

A kutyázás minden területén kiemelkedőt nyújthat. Bátorságánál és erejénél fogva kiváló őrző-védő kutya, tanulékony, fegyelmezhető, szimatmunkája is jó. Mozgékony, nem nehézkes kutya, tehát agilityben is eredményes. Németországban nemcsak IPO versenyeken látni amstaffokat, hanem mentőkutyaként is. A német Vörös Kereszt kutyás mentőosztagának első amerikai staffordshire terrier tagja egy Conan nevü csíkos kan. Gazdájával, Karin Deublerrel kétéves kemény felkészülés után – leereszkedés helikopterről kutyával, elsősegélynyújtás, kinológiai ismeretek stb. – 1997 novemberében tették le a mentőkutya-vizsgát. Ausztriában pedig egy amstaff maximális pontszámot kapott a stájer vadászkutya-vizsgán.

De mindenekelőtt az amerikai staffordshire terrier hűséges és megbízható társa az embernek, minden helyzetben. Méretének és rövid szőrzetének köszönhetően városi tartásra is kiválóan alkalmas. Elég, ha hetente néhányszor gumikefével átkeféljük. Így egyébként nemcsak az elhalt szőrszálakat távolítjuk el, de kellemesen meg is masszírozzuk kutyánkat, ez serkentőleg hat a bőr vérkeringésére. Az amstaff kizárólagos kennelben tartása felér egy halálos ítélettel. Aki nem így gondolja, nem ismeri a fajtát. Az amerikai staffordshire terriernek sok-sok szeretetre, foglalkozásra van szüksége, szinte fontosabb számára az emberi társaság, mint fajtársaié.

Nem mindenkinek!

Konzekvens nevelés és sok szeretet mellett az amerikai staffordshire terrierből a legtökéletesebb barát és kísérő válhat. Igazi mindenes, de nem mindenkinek. Kutyás szakszóval élve, az amstaff csak szilárd wesenű, azaz kiegyensúlyozott, barátságos, nyílt embereknek való. Főleg a kanok néha hajlamosak túlságosan is domináns viselkedésre, így kölyökkoruktól fogva következetes, szeretteljes nevelést igényelnek. Bár szívesen heverésznek a gazda ágyában, egyáltalán nem lusta kutyák, sétáltatásukat nem lehet tíz perc alatt elintézni. Szükségük van alapos mozgásra, foglalkozásra, de nem úgy, hogy leoldjuk a pórázt, aztán hadd menjen. Egy amstaff séta közben állandó felügyeletet igényel, s minden esetben visszahívhatónak kell lennie. Ne feledjük, hogy egy kimondottan erős, temperamentumos kutyáról van szó, s ha általában fajtársaival nem is keresi a harcot, ha provokálják, nem tétovázik megvédeni magát. S ha már megtörtént a baj, hiába mondjuk, hogy nem a mi kutyánk kezdte.

Kölyökvásárlás

Egy kiskutya vásárlása évekre szóló döntés. Mielőtt egy kedves kis ráncos pofácskájú amerikai staffordshire kölyök hazavitele mellett döntünk, érdemes elolvasni néhány kutyás könyvet. Legjobb, ha egy kifejezetten ezzel a fajtával foglalkozó művet keresünk. Magyar nyelven is olvasható az amerikai Jacqueline Fraser nagyon alapos, sok tanáccsal szolgáló könyve az amerikai staffordshire terrierről. A fajtával kapcsolatos szinte minden kérdésre választ találunk benne. (Kutyatár sorozat, Elek és Társa Könyvkiadó, 1996) Ha már rendelkezünk a szükséges elméleti tudással, a következő fontos lépés a megfelelő tenyésztő kiválasztása, akitől majd a kölyköt vásároljuk. Egy kutya kölyökkori élményei döntő fontosságúak későbbi jellemét illetően. Járjunk kiállításokra, itt sok tenyésztővel megismerkedhetünk, de hirdetések alapján is elindulhatunk. Megfontolt, lelkiismeretes tenyésztő előre megtervezi az alom születését, s általában a havonta megjelenő kutyás lapokban ad fel hirdetést. Nem árt óvakodni a kutyáik harciasságára hivatkozó hirdetőktől sem. Ha meglátogatunk egy tenyésztőt, ismerkedjünk meg kutyáival, főleg leendő kiskutyánk szüleivel. Ha egy amstaffot befeléfordított dupla szögesnyakörvben vezetnek elő, akkor ott valami baj van. Lehet, hogy nem is a kutyával, hanem inkább gazdájával; mi inkább mindenesetre keressünk másik tenyésztőt.

Az amerikai staffordshire terrier

Az eredet:

A fajta megismerését legjobb egy rövid visszatekintéssel kezdeni, "a jelened gyökereidben rejtőzik" elv alapján. A történet a középkori Anglia marhaterelő és – lefogó kutyáinál, a bulldogoknál kezdődik. Ezeket a hatalmas tömegű, masszív felépítésű ebeket senki se tévessze össze a jelenkor angol bulldogjaként ismert kutyájával.

A cirkuszi látványosságok iránt fogékony kor vállalkozó szellemű képviselői hamar felismerték, hogy a mészároskutyák nagyra becsült tulajdonságai más területen is remekül hasznosíthatók, s ezzel el is érkeztünk az állatviadalok szégyenletes korszakához. A hihetetlen népszerűségnek örvendő rendezvényeken a bulldogok nemcsak medvékkel, farkasokkal küzdöttek sikeresen, de egymással is véres harcokat vívtak. Az 1700-as évek végén azonban már bulldog és vadászterrier keverékek is megjelentek a viadalokon. Tulajdonosaik e keresztezésektől nagyobb fürgeséget, kitartást (értsd: a harcban való sikeresebb résztvételt) vártak, amit ezek a bulldogoknál kisebb termetű kutyák igazoltak is, olyannyira, hogy néhány év alatt gyakorlatilag kiirtották közvetlen őseiket a harci arénákból. Az 1800-as évek elején a bulldog és terrier keverékek tenyésztése két irányba folyt Angliában: az egyik James Hinks nevéhez fűződik (az angol bullterrier megteremtője), a másik pedig a bányáiról és nehéziparáról híres Staffordshire-vidékre volt jellemző – ennek köszönheti létét és nevét a mai staffordshire.

Erre az időszakra tehető az Európából Amerikába irányuló tömeges kivándorlás megindulása is: a jobb élet reményében hajóra szállók nemcsak ingóságait, de veterán bulldogjaikat, illetve bulldog-terrier keverék állataikat is magukkal vitték. Ezek a kutyák az Újvilágban nemcsak meghonosították a viadalok "nemes" intézményét, de egymással folyamatosan keveredve számtalan – vidékenként, sőt gyakran városonként eltérő – változatot hoztak létre. Ezek a színükben és méretükben is jelentősen különböző típusok rendkívül változatos neveken váltak ismertté, azonban mindegyik elnevezés utalt ezen kutyák harci eredetére, illetve felhasználásukra.: pit dog (a viadalokra használt földbeásott verem, vagy palánkkal lekerített térség angol neve: pit), yankee terrier, yankee bulldog, hogy csak néhányat említsek. Esetükben egyetlen tenyésztési cél létezett: a kutyaviadalra való alkalmasság, a küzdelmekben remélt jobb eredményesség. A "jobb marad életben" kegyetlen szelekciós gyakorlat azonban elindított egyfajta homogenizációt: hamar kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a 45–50 cm-es marmagasság a kb. 25–30 kg-os testsúllyal párosulva. A többé-kevésbé kialakult méreteken túl azonban még mindig számtalan típus létezett, elsősorban a fejforma és a testfelépítés területén jelentkeztek a legszembetűnőbb különbségek. Ne felejtsük el, hogy ekkor még nem a legelőnyösebb küllemre való törekvés volt a tenyésztői munka alapja, hanem a tökéletes fizikum és küzdőszellem kialakítása volt a cél. Az 1898-ban, a Michigam államban Detroitban megalakult a United Kennel Club mindenesetre megkezdte ezen kutyák regisztrálását – amerikai pit bull terrier néven.

Akadtak azonban olyan tenyésztők és más kutyabarátok, akik szerint e pompás állatokat céltalanul véreztették el a kegyetlen viadalokon és a bennük rejlő bámulatos képességeket oktalanul elpazarolták. Ezért tervszerűen láttak hozzá kutyáik keresztezéséhez, a fizikumon túl immár súlyt helyezve a jellem, a karakter és a mindennapi használhatóság kérdésére is. Céljukat, hogy az egykori gladiátorból az embert mindenekfelett tisztelő és szerető, kiegyensúlyozott idegrendszerű, nagy munkabírású, sokféle célra felhasználható ebet alkossanak, teljes mértékben sikerült elérniük. Nekik köszönhető, hogy az amstaff olyannak alakult ki, mint amilyennek ma ismerjük: a végtelenségig játékos, kedves és odaadó társ, aki azonban kész bármi áron megvédeni szeretteit és a reá bízott értékeket.

Az évtizedekig tartó tenyésztői munka eredményeként az egykori viadoregyedektől származó "showváltozat" egyre jobban elkülönült a továbbra is kutyaharcra használt állománytól. Az új változat – hiszen ekkor, nagyjából a századforduló környékén még nem beszélhetünk önálló fajtáról – egyre népszerűbbé vált és elkötelezett hívei szükségét érezték annak, hogy kedvenceiket határozottan megkülönböztessék a véres felhasználásra utaló s éppen ezért rosszul csengő pit bull nevet viselő kutyáktól. Néhány többé-kevésbé találó változat elterjedése után, melyek közül érdekességként érdemes megemlíteni az amerikai bullterriert, végül az amerikai staffordshire terrier elnevezés honosodott meg és talált elfogadásra a tenyésztők részéről. Az American Kennel Club is ezen a néven kezdte törzskönyvezni őket 1936 nyarán, s ekkor alkották a fajta standardját, amely azóta változatlan formában áll fenn. A másik szervezet, az UKC (illetve a később alakult American Dogbreeders Association, röviden ADBA) egyébként a mai napig csak a pit bull terrier elnevezést fogadja el, s nem "vesz tudomást" az amstaff – mint önálló fajta – létezéséről. A legnagyobb nemzetközi kutyás szervezet, az FCI viszont csak és kizárólag az amerikai staffordshire terriereket regisztrálja, s ezzel nem a pit bull, mint hajdani gladiátor ellen tüntet. Arról van csupán szó, hogy az UKC –, illetve ADBA – törzskönyvvel rendelkező kutyák tenyésztőinek körében csak nemrég vált általánossá a küllemre való tenyésztés, így a pit bullok esetében még nem beszélhetünk szigorúan rögzített fajtaleírásnak többé-kevésbé megfelelő állományról. A fejtípusok sokfélesége, a tág mérethatárok miatt a pit bull terrier (még) nem nevezhető – szaktenyésztői értelemben vett – kiforrott, önálló fajtának.