BICHON VAGY PINCS: Igazi kincs!

Bichon vagy pincs ô? Hazai tenyésztôink eleinte pincseknek hívták ôket – nem is helytelenül –, manapság azonban a bichon elnevezést részesítik elônyben. Maradjunk hát mi is a „bichon”-nál. Ezen a néven egy kicsiny, rendszerint fehér ebecskékbôl álló kutyacsaládot értünk, melynek tagjai: a máltai, a bolognai és a havannai bichon, valamint a bichon frise.

A bichon (vagy pincs) az egyik legôsibb hobbikutya, vagyis olyan négylábú barát, melyet pusztán a kellemes társaságáért tartottak, illetve tartanak. Évszázadokon keresztül fejedelmi udvarok lakója volt. Ám plüssállatkákra emlékeztetô külseje ne tévesszen meg senkit: valójában keménykötésû, sportos, robusztus kutyáról van szó!

Cato intelmei

Apró termete nem akadályozta meg a bichont abban, hogy a legnagyobbak kedvence legyen. Hogy csak egy-két nevet említsünk: I. Ferenc francia, II. Fülöp spanyol király, Katalin, minden oroszok cárnôje, valamint Madame Pompadour is a fajta feltétlen híve volt. Már az antik világban, például a fáraók Egyiptomában is különleges figyelemben részesítették a bichonokat. Arisztotelész is említést tesz róluk, Timon pedig, a hírhedett athéni embergyûlölô, a pompát és fényûzést kedvelô elpuhult szibariták fürdôbeli kísérôjeként írja le a selymes, fehér bundájú, apró kutyákat. A bichon divatja a rómaiakat sem kerülte el; errôl tanúskodnak többek között Cato intelmei, melyeket a szép római patríciusasszonyokhoz intézett, akik vagyonokat költöttek a miniatûr jószágokra.

Sokáig a bichon volt a „gyöngeség” kutyája, a nôknek „fenntartva” – ezek az apró kutyák ûzték el a semmittevô, léha szépasszonyok unalmát. Felbukkantak a leghíresebb festôk vásznain is; elég, ha csak Brueghelt, Dürert vagy Goyát említjük.

Mindama nyomok ellenére azonban, melyeket a bichonok az idôk folyamán az irodalomban, a történelemben vagy a mûvészetben hagytak maguk után, pontos eredetük máig is tudományos vita tárgya. Annyi a jelek szerint megállapítható, hogy mind a négy jelenleg létezô változat egy tôrôl fakadt. A máltai hívei mindazonáltal kedvencüket tartják a fajta ôsének. Állításuk szerint spanyol hajók hombárjaiban érkezett a Baleári- és Kanári-szigetekre. Szerintük a göndör szôrû, változat, vagyis a bichon frisé a máltai és a barbet vagy a máltai és az uszkár keresztezôdésének eredménye. A bichon frisé rajongói ennek éppen a fordítottját állítják, mondván, a máltai a bichon frisének köszönheti megszületését! Bár ebben a vitában nem szeretnék (és nem is tudok!) állást foglalni, kezdjük a sort a frisével...

A BICHON FRISÉ (Tenerife)

Intelligens, becsvágyó és pazarló volt Madame Pompadour, aki XV. Lajos kedveseként élt a francia udvarban. Az 1721-ben született párizsi asszony nemcsak a mûvészeteket és az irodalmat pártfogolta, de ô vetette meg a porcelánipar alapjait, s mindig újabb és újabb szórakoztató dolgokat eszelt ki királya számára. (Úgy mellesleg politikai rátermettségét is nem egyszer bizonyította.) Mindig ott volt, ahol éppen szükség volt rá, de ritkán jelent meg kedvence, egy bichon frisé nélkül. A francia hölgyek lelkesedtek érte, és persze mind utánozni akarták. Egyebek mellett ehhez tartozott az is, hogy egy ilyen boglyas fejû „hógolyót” tudjanak lábaik mellett.

A fajtát tengerészek fedezték fel a Kanári-szigeteken és hozták magukkal Európába, ahol öt változatát tenyésztették ki: ez volt a máltai, a havannai, a kis oroszlánkutya, a bolognai és maga a bichon frisé, melyet Madame Pompadour idejében még Tenerife (Teneriffa) kutyának hívtak. Csak késôbb keresztelték bichon frisé névre (frisé = göndör, bodorított, bolyhos). Ezeket a kutyákat sokáig félreismerték; évszázadokon át ölebekként vándoroltak egyik fényes szalonból a másikba, ahelyett, hogy komolyan vették volna ôket, mint egykor ôseiket, azokat a vízispánieleket, amelyek mint vadászó és jelzôkutyák szereztek maguknak nevet és tekintélyt. Pedig helyes tartás és bánásmód (nevelés) mellett ez a kutya ragaszkodó, szívós és ravasz fickó, mellyel, mint azt a franciák mondják, „akár lovat is lehet lopni”!

A frisé vonzó megjelenésû, elegáns, víg kedélyû, merész és életvidám eb. Amióta az 1970-es évek végén félmerült az ismeretlenség homályából, széles körben lelkes hívekre talált. Bátor és kemény társasági kedvenc, a norvég parasztok pedig rájöttek, hogy még birkaterelésre is kiképezhetô.

Szép küllemû, elegáns kutya. Fejformájára jellemzô, hogy a koponyai rész hosszabb, mint az arcorri rész. Stopja nem túl kifejezett. Szeme kicsi, sötétbarna. Lelógó füle hosszú, de nem annyira, mint az uszkáré, s finom, göndörödô szôr borítja. Mellkasa fejlett, hasát agárszerûen felhúzza, ágyéka széles, izmos. Végtagjai egyenesek, vékony csontozatúak. Farkát kissé felemelve, a háta félé hajlítva hordja, anélkül, hogy kunkorítaná. Karmai olykor fehérek, bár a tenyésztôk jobban kedvelik, ha feketék. Szôre finom, selymes; lazán, dugóhúzószerûen csavarodó. Színe fehér.

A MÁLTAI (Bichon Maltese)

Történetének krónikása már a kezdet kezdetén beleütközik a problémába, honnan kapta nevét a fajta: Málta szigetérôl vagy Melita szicíliai városról? Valamelyest mindkét feltevés alátámasztható. I. Erzsébet idején dr. Johannes Caius a következôt írta a máltairól: „Melitinek neveztetnek, Málta szigetérôl... Csakugyan igen kicsinyek és fôként asszonyok örömére és kedvtelésére tartatnak a szebbik nem karjában, kebelében és ágyában...” Igen ám, de már ezerötszáz évvel azelôtt, Kr.e. 25-ben azt írta Strabo: „Van egy város Szicíliában, Melita, ahonnan nagy számban szállítják a kereskedôk a Canis Melitei nevû csinos kutyát.”

Mellesleg Strabo idején bizonyítottan létezett egy máltai ebecske Málta szigetén: Publius római kormányzó kedvence volt, és Issának hívták. Egy kortárs költô így áradozott róla: „Issa mókásabb, mint Catulla (Lesbia) verebe, Issa tisztább, mint a gerle csókja. Issa kedvesebb, mint egy szûz leányka. Issa drágább, mint India ékkövei.”

Az irodalmi hivatkozásnál érdekesebb – mert hitelesebb – az a tény, hogy máltai a fôszereplôje Sir Edwin Landseer egyik festményének is. Landseer egyébként prófétának gyöngébb volt, mint festônek, mert a képnek ezt a címet adta: „A fajta utolsó képviselôje”. Az 1840-es jóslat tévesnek bizonyult: a fajta él és virul! Nem véletlenül, hiszen a máltai szép és elbûvölô teremtés. Ritka jó természetû, ám meglehetôsen titokzatos kutyácska. Feltétlen ura saját életének, soha nem alázkodik meg. Mindez nem jelenti, hogy konok, makacs lenne. Mint minden intelligens és jól nevelt kutya, rugalmasan alkalmazkodik a társas élet kényszerítô körülményeihez.

A máltait – mint már említettük – régebben máltai pincsnek hívták honi berkekben. Manapság inkább a „bichon maltaise” vagy „bichon maltese” nevet használják. Mindkettô jó, de talán még szerencsésebb a „máltai selyemkutya” elnevezés. Ez a kis arisztokrata rendkívül játékos, vidám lélek. Szikrázó jókedv, kedvesség és elnyûhetetlen életerô jellemzi. Nagy kópé, törhetetlen életkedve átragad környezetére is. A gyerekek ideális játszópajtása, idegenekkel szemben viszont meglehetôsen zárkózott.

Ennek az elragadó kis koboldnak talán egyetlen hátránya, hogy – ha azt akarjuk, hogy teljes szépségében tündököljék – szôrzetének ápolására, fésülésére naponta idôt kell szakítanunk. Ráadásul ha nem akarjuk törni-tépni a bundáját, féltô gonddal kell eljárnunk. Viszont a rendszeresen fésült máltai ritkábban igényli a fürdetést.

Elegáns, szép küllemû eb. Feje szögletes, stopja kifejezett, orrtükre fekete. Szeme barna, füle hosszú, magasan tûzött, fejéhez simulva lelóg. Nyaka lebernyeg nélküli, magasan illesztett; törzse téglalap alakú; háta egyenes, hosszú; ágyéka rövid, feszes; fara egyenes; mellkasa széles, a könyöke alá ér. Lábai rövidek, egyenesek, párhuzamosak. Mancsa kicsi, kerekded. Farkát a hátára kunkorítja. Szôrzete hosszú, bôséges, selymes, színe hófehér. A kanok marmagassága 21–25 cm, a szukáké 20–23 cm. Súlya 2–4 kg.

A BOLOGNAI (Bichon bolognese)

A máltaira rendkívül hasonlító, olasz származású bolognai a középkorban alakult ki, s bár az észak-olaszországi Bologna városa után nevezték el, valójában inkább dél-olasz bichonoktól származik.

A fajtáról 1200 óta vannak feljegyzések, amelyek elôkelô, régi származását dokumentálják. Ezek bizonysága szerint a bolognai ugyanolyan szerepet töltött be az olasz reneszánsz uralkodók családjai és az arisztokrácia körében, mint a máltai, kiváltképpen a Mediciek, Gonzagák udvartartásában.

A szeretetre méltó, gyöngéd bolognai némileg tartózkodóbb, félénkebb, mint népszerûbb unokatestvére, a bicon frisé. Fehér, gyapotszerû bundája meleg klímaviszonyok közötti tartásra is alkalmassá teszi. Keresi és kedveli az emberek társaságát, s szoros kapcsolatot alakít ki gazdájával. Pajkos, játékos, könnyen kezelhetô ebecske.

Nagy elônye, hogy nem túl hangoskodó, nem ugatós. Idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan, ezért tenyésztôi szerint jelzôkutyának is alkalmas.

Kistermetû, négyzetes alakú, harmonikus felépítésû kutya. Koponyája kissé ovális, szeme viszonylag nagy, sötét okkersárga színû. Füle hosszú és lelógó, hosszú szôr borítja. Mellkasa eléggé mély, háta egyenes, fara széles, enyhén lejt. Farkát a hátára hajlítja. Szôrzete hosszú, pelyhes, nagyon sûrû; egyformán fedi egész testét, csupán az arcorri részen rövidebb. Színe hófehér, minden folt vagy árnyalat nélkül. A kanok marmagassága 27–30, a szukáké 25–28 cm. Súlya 2,5–4 kg.

A HAVANNAI (Bichon Havanese)

A bichon család legnagyobb termetû, ennek ellenére nagynak egyáltalán nem mondható tagja. Bichon Havanais, illetve Havana Silk Dog (havannai selyemkutya) néven is ismerik. A Földközi-tenger medencéjének vidékérôl kerülhetett késôbbi származási helyére, Kubába. A fajta valamikor az 1700–1800-as években alakult ki. Eredetére nézve pontos adatokkal ugyan nem rendelkezünk, de nagyon valószínû, hogy kis termetû uszkárokkal pároztatott bolognaiaktól vagy spanyol tulajdonban levô máltaiaktól származtatható.

A forradalmak közismerten nem kedveznek a kutyáknak. Az új rendszer a tisztavérû fajtákban gyakran az uralkodó osztály szimbólumát, „totemállatát” látja. A történelem erre számos szomorú példát szolgáltatott. Mint tudjuk, a francia, az orosz, a kubai s a kínai forradalmakat követôen az addig nagy becsben tartott fajtákat a szó szoros értelmében vagy passzív módon megsemmisítették. Így járt a havannai is, mely Kubában ma ritka, mint a fehér holló, de szerencséjére Amerikában a tenyésztôk felkarolták a fajtát, így ma már világszerte ismerik, ha annyira nem is, mint népszerûbb „testvéreit.” Az olykor félénk, ám mindig gyengéd és fogékony havannai természeténél fogva nagyszerû társasági kutya, különösen a gyerekek odaadó játszótársa.

Teste arányos, feje rövidebb, mint például a máltaié, koponyája viszonylag széles. Szeme közepesen nagy, sötétbarna. Orrtükre fekete. Füle hegyes, a fejéhez simulva lelóg, kissé ráncos. Törzse hosszú, izmos. Végtagjai rövidek, egyenesek, párhuzamosak, megfelelôen izmosak. Farkát, melyet hosszú, selymes szôrzet borít, fölemelve, pásztorbot alakúra hajlítva hordja. Szôrzete az egész testén hosszú, sima, könnyû, selymes, a vége könnyedén göndörödik. Színe teljesen fehér, illetve vajszínû, néha gesztenyeszínû foltokkal tarkított. Marmagassága 20–28 cm, súlya maximum 3–6 kg.