Boxer

Minden kölyökkutya édes, na de egy kicsi boxer…!!! Lehetetlen nem beleszeretni szomorúnak tûnô szemeibe, ráncos pofácskájába! A felnôtt boxert illetôen azonban már megoszlanak a vélemények. Az emberek egyik fele megütközik a boxer arcának nem mindennapi látványától – „de ronda, fejre esett az ablakból?” –, míg másokat azonnal lenyûgözi az ilyen kutyából áradó nemesség, erô és intelligencia. Gyermekkori álmom nekem is egy boxer volt, de édesanyám közölte, szó sem lehet róla, hiszen még a teáját is kiissza az asztalról egy ekkora állat, ráadásul kicsit szûken lennénk egy ötven négyzetméteres panel lakásban. Így hát csak kiállításokon csodálhattam ezeket az erôtôl duzzadó, mégis elegáns állatokat. Sajnálom, hogy manapság olyan egyedeket is látni, melyekre inkább illene a törpe boxer megjelölés. Tenyésztôknek és bíróknak egyaránt jobban kellen vigyáznia erre a maga nemében egyedülálló fajtára, melyrôl már az elsô hivatalos standard is így írt 1905-ben: „A boxer jellemére kell súlyt fektetni, és a leggondosabb bánásmódra van szükség. A gazdájával és az egész családdal szemben tanúsított ragaszkodása és hûsége, ôrzô-védôként mutatott ébersége és rettenthetetlen bátorsága régóta híres. Játék közben derûs, barátságos vérmérsékletû. Jelleme becsületes, nem hamis és nem alattomos, még elôrehaladott korában sem.” Igen, a boxer napjainkban is kiváló társa az embernek, legendás gyermekszeretete sem puszta kitaláció, munkakutyaként viszont egyre kevesebbet láthatjuk. Testfelépítésébôl adódóan ugyan nem veheti fel a versenyt a border collie-val vagy a belga juhászokkal, de szerencsére azért így is egyre több boxert látni agility-versenyeken. Talán kevesen tudják, de a magyar agility kialakításának kezdetén sokat tett a sportág népszerûsítéséért egy sárga boxer kan, Dandy.

Ami az ôsöket illeti, a korabeli masztiffok, bulldogok és az ún. medveûzô vagy bikatépô (Bullenbeißer) kutyák között kell ôket keresnünk. Mivel ezeket a kutyákat a a medve- és vaddisznóvadászatok mellett egyre inkább kutyák és bikák közötti viadalokon szerepeltették, koncentráljunk inkább a kevésbé véres események övezte fajtaazonos tenyésztés kezdetére. Minden bizonnyal a boxer történetének egyik legfontosabb évszáma 1895. Ebben az évben számtalan jelentôs esemény történt: megalakult a boxer klub, bevezették a törzskönyvbe az elsô boxert, s kiállításon is elôször szerepelt a fajta. A boxertenyésztés kezdeténél két müncheni és egy bécsi kinológus játszott jelentôs szerepet: Höpner, König és Roberth. Ôk alapították Münchenben az elsô boxer klubot, s nekik köszönhetôen nyitottak kísérleti osztályt boxerek számára az 1895-ös St. Bernhard kiállításon, ahol egészen pontosan négy boxer szerepelt. Köztük volt a híres Flocki is, aki itt elsô díjat nyert, s ôt vezették be elsôként a boxer törzskönyvbe. Flocki 1895. február 26-án született egy angol bulldog apától és egy foltos, boxer (jellegû) anyától. Höpner nem volt elragadtatva a kutyától, jobban örült volna, ha tenyésztôje „az Északi-sarkon bocsátja áruba ôkelmét”, Roberth azonban helyesen ismerte fel Flockiban a modern boxer típusát. Rajta kívül még három másik kutya vált történelmi jelentôségûvé, vérük ott csörgedezik minden mai boxerben. Egyikük volt Meta v. d. Passage 30, aki maga nem volt valami szemet gyönyörködtetô látvány, de egyik unokája például, Curt v. Pfalzgau már messzemenôen megtestesítette a kívánatos típust, mely egyszersmind zömök és mozgékony, ahogy a három klubalapító megfogalmazta a boxertörzskönyv elôszavában.

A tenyésztés ege azonban akkoriban sem volt felhôktôl mentes. Sokan még mindig a bulldogot tartották mérvadónak a korszerû boxer ellenében, s a sok hercehurca odáig fajult, hogy Höpner, König és Roberth kilépett az általuk alapított klubból, és újat hozott létre 1897. január 6-án. Idôközben azonban Robert áttelepült Észak-Németországba, König betegeskedett, Höpner pedig visszavonult, olyan nehezen viselte, hogy nem bírja megvalósítani az általa kitûzött tenyésztési célt. Végül 1910-ben megalakult a ma is mûködô boxerklub, szintén müncheni székhellyel.

Az 1905-ös boxer standard még minden színváltozatot engedélyezett, hiszen a kívánatos típus rögzítése fontosabb volt a szín kérdésénél. Hamarosan mégis a sárga kutyákat kezdték elônyben részesíteni; a fekete és a fehér egyedek tenyésztését 1925-ben be is tiltották, 1926-ban a tarkákét is. Napjainkban a boxert két színváltozatban tenyésztik: lehet sárga vagy csíkos, fekete maszkkal és némi fehér jeggyel. A csíkos szín öröklôdés szempontjából egyébként domináns a sárgával szemben.

A korabeli boxerek általában jóval kisebbek voltak mai utódaiknál, a marmagasság maximum 50 centiméter volt. A standard csak 1920-ban szabta meg a mérethatárokat. Napjainkban a boxer kanok kívánatos magassága 57–63 cm, a szukáké 53–59 cm. Ehhez megközelítôleg 25–35 kilógrammos súly társul, magasságtól és csontozattól függôen.
Ahogyan már szó volt róla, a boxer kiváló családi kutya, lakásban is jól érzi magát, sôt, ha választania kellene, inkább szunyókál egy kényelmes fotelben, mint egy hatalmas kert valamelyik szeles szögletében. Meleg- és kényelemszeretete azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne szüksége rengeteg mozgásra és elfoglaltságra. Szereti a hosszú kirándulásokat, kitartó társ bármilyen kutyás sportban, de nem szabad kitennünk extrém idôjárási viszonyoknak. A nyári kánikula szó szerint a halálát okozhatja, ha nem vigyázunk rá! Ilyenkor tilos például a kocsiban hagyni, még lehúzott ablakok mellett is! Rövid szôrzete miatt – nincs aljszôrzete – télen fázós, ne hagyjuk kennelben vagy az udvaron! Tiszta, igénytelen kutya, csupán a nagy meleg vagy izgalom okozta lihegés-nyáladzás lehet olykor-olykor kellemetlen, de határtalan szeretetével ezért is kárpótol minket.

Boxer, az orrbagyűrt izomgolyó

Vannak, akik szerint a boxert jelleme az emberi természethez legközelebb álló kutyává teszi. Nos, e kijelentés nyilván kissé szubjektív, hisz általában minden rajongó saját kutyafajtájáról állítja ugyanezt, de tény, hogy a boxerek markáns megjelenésükkel, karakánságukkal, ugyanakkor szeretetteljes lelkükkel valóban egyedi karaktert képviselnek a kutyafajták sokszínű világában.

Még Konrad Lorenz professzor is elismerően szól róluk Ember és kutya című könyvében, noha a természettudós igencsak sajátos módon kategorizálta a különböző fajtákat. Szerinte a kutyák egy része a sakáltól (aureus vérű kutyák), másik része a farkastól (lupus vérű kutyák) származik. Az általa aureus vérűnek bélyegzett kutyákat helyenként meglehetős lenézéssel, olykor-olykor igencsak cinikusan kezelte. Ezek a fajták – véleménye szerint – sosem nőnek föl, ragaszkodásuk gyökerét egy életen át tartó, infantilis szülő-gyermek kapcsolattal jellemezte, amely minőségében fel sem érhet az általa oly nagyra becsült lupus vérű fajták – ő az északi fajtákat és a chow-chow-t értette ezalatt – lovagias barátságához. E sarkított és vitatható felfogás dacára is méltatta a boxereket: „Eszemben sincs, hogy lebecsüljem a derék, kevésbé komplikált idegrendszerű kutyákat, sőt ellenkezőleg, nagyon kedvelem a boxereket, meg a nagyobb testű terriereket, hisz olyan derűsen karakánok, olyan önzetlenül ragaszkodók, hogy még a nem túlzottan tehetséges nevelők sem igen tudják megrontani őket.” Lorenz nézeteit ismerve, ez nem kis dicséretnek számít.

(Megjegyzem, hogy a későbbi tudományos kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a kutya csak és kizárólag a farkastól származik, ezért Lorenz nyilvánosan visszavonta a sakál-farkas eredet elméletét.)

Egy másik – általam nagyon kedvelt író – James Herriot állatorvos, Kutyák a rendelőmben című művének egyik fejezetében bűbájos humorral és nagyon érzékletesen formál képet a boxerről. A történet főszereplője Cederic (Szedrik) élénk, energikus és barátságos boxer kan, aki különösen nehéz helyzetekbe hozza arisztokrata grófnő gazdáját. Többek között sikerül meghiúsítania egy elegáns partyt, ahová véletlenül beszabadulva, játékos gomb-letépésekkel, tekintélyes mennyiségű nyál szétfröcskölésével, barátkozó slicc-szagolgatásokkal és megsemmisítő erejű szellentésekkel világgá kergeti a kifinomult kékvérű vendégsereget. A fejezet végül happy enddel zárul, Cederic a jólelkű, ám kevésbe pallérozott elméjű kertész tulajdonába kerül, aki mellesleg egy gyermekkori betegségből kifolyólag elvesztette szaglását…

Mindez persze nem azt jelenti, hogy aki boxert választ, számoljon megrendítő „gáztámadásokkal”, sokkal inkább a fajta sajátos és derűs karakterét érzékelteti.

A mai boxer barátságos egyéniségét, egyedi báját és jókedvű lényét ismerve, nehéz elképzelni, hogy eredeti szakmáját tekintve a boxer határőrkutya.

Annak ellenére, hogy bulldogos külseje angol származást sejtet, a boxer – bár tenyésztésébe angol bulldog is keveredett – német fajta. Eredetileg molosszusok leszármazottja. Őse az ókori hódítók oldalán, harci kutyaként keveredett Európába, ahol a középkorban szarvasra, vaddisznóra és medvére vadásztak vele, később pedig véres viadalokon jeleskedett, ahol medvék és bikák ellen harcolt, mint „bullbeiser”(bikaharapó). Ez volt az a kutya, amelynek felhasználásával, valamint egyéb fajták, leginkább angol bulldog keresztezésével megszületett a fajta, melyet Münchenben megrendezett kiállításon 1895-ben próbakategóriában indították. Természetesen ezek az állatokon volt még mit csiszolni, méretük kisebb, színük főként rőtes foltokkal díszített fehér volt. Megjelenésükben még közelebb álltak a bulldoghoz, mint a ma ismeretes boxerhez. Tenyésztői valamivel később, 1920-ban véglegesítették a standardot, majd 1924-ben hivatalosan is elismertették a boxert, mint szolgálati kutyát. Ha az angolok terrier-, akkor a németek szolgálati kutya-fetisiszták. Gyorsan találtak is feladatot újdonsült szolgálati fajtájuk számára, mégpedig a határvédelmet, annak mind orrot, mind harci készséget igénylő feladataival együtt. Egyesek szerint a teljesen fehér egyedeket is azért tiltották ki a tenyésztésből 1925-ben, mert feltűnő színük használhatatlanná tette őket a munkára. Ez a szabály máig érvényben van, azaz a fehér egyedek nem tenyészthetők, a fehér szín pedig nem fedhet a testfelület egyharmadánál nagyobb területet.

Amikor egy izmos, szúrós tekintetű boxerre pillantunk, akár elfogadható is lehet az eredeti célkitűzés, ám ha néhány kutyát személyesen is megismertünk a fajtából, mindez már kevésbé magától értetődő. Volt szerencsém több boxerrel ismeretséget kötni, és soha nem fordult meg a fejemben, hogy ő is az őrző-védő fajták csoportjába tartozik. Nem mintha a boxer nem lenne bátor, sőt rettenthetetlen állat, de végtelen kedvessége, nyíltszívű és barátságos jelleme miatt, számomra mindig is kilógott az őrző-védő fajták sorából.

Nem feltétlenül baj ez, hisz valószínűleg ennek köszönheti a második világháborút követően felívelő karrierjét. Ekkor ugyanis népszerűsége robbanásszerűen megnövekedett, amelyben komoly szerepet játszhatott különleges, magával ragadó egyénisége.

A boxer ugyanis – mintha meg akarna felelni a Lorenz-féle kinyilatkoztatásnak – örök gyermekként viselkedik és még élete hajnalán is önfeledten bohóckodik gazdájának, amelyet hivatalos formában „szertelenségnek” szokták titulálni. Emellett természetesen, mint minden gyermekben, a boxerben is folyamatosan buzog a kíváncsiság, tettrekészség és játékosság, és ezt szinte kiapadhatatlan energia táplálja. Az a fajta vidám lelkesedés, ahogy a boxer mindenbe beleüti tömpe orrát, szintén jellegzetessége. Egy boxer teljes szívvel és lélekkel, valamint erőbedobással csinál mindent, azaz majdnem mindent, leginkább azt, ami valóban érdekli.

A bulldog őstől örökölt konokság és kitartás a mai napig kiütközik viselkedésén. Ha időnként megmakacsolja magát, nehéz jobb belátásra bírni. Ilyenkor az akkurátus következetesség jelenthet megoldást, mert csak így sikerülhet eltérítenünk eredeti szándékától.

Mivel rendkívül játékos, emellett pedig mérhetetlenül ragaszkodó, kiváló eredményeket érhetünk el a játékos motiválás módszerével, hiszen a játékosság áll legközelebb alaptermészetéhez.

Tekintettel arra, hogy önfejűségre hajlamos és meglehetősen energikus fajta, nevelésénél kellő hangsúlyt kell fektetnünk a fegyelmezésre is. A poroszos dresszúrát nehezen viseli és igencsak kilátástalan, sőt veszélyes próbálkozás erőszakkal megtörni makacsságát. Még ha sikerül is, pont eredetiségét veszíti el, lelkileg tönkre mehet.

Ha a kiképzés során sikerül megteremtenünk a harmóniát a fegyelem, következetesség és a játékos motiváció között, akkor igen látványos munkát tudunk felmutatni boxerünkkel. Enélkül, azaz bármely elem mellőzésével a fegyelmezettség más értelmet nyer majd számára, és boxerünk csak a maga derűsen hanyag módján lesz engedelmes.

Jellemző egyébként, hogy kiegyensúlyozott idegrendszerének és gazdájához fűződő szoros viszonyának köszönhetően még a tartására nem igazán alkalmas személyek (pl. idős emberek), szakértelmet nélkülöző, vagy tapasztalatlan, elsőkutyás gazdák kezében sem válik kezelhetetlen, fékezhetetlen vadállattá. Én személy szerint például egyetlen olyan híradásra sem emlékszem, amelyben boxer okozott volna bonyodalmat.

A boxer amellett, hogy szoros kapcsolatban szeret lenni gazdájával, igényli a szellemi képességeit megmozgató feladatokat. Atletikus felépítése, robbanékonysága, mozgékonysága és tanulásra való fogékonysága elsőrendű sportkutyává teszi. Kitűnő időtöltés számára az őrző-védő sport, valamint az agility és egyéb játékos elfoglaltságok. Külföldön a katasztrófakutyások gyakran választanak boxert maguknak. Az, hogy minden adottsága ellenére versenyeken, vagy kiképzéseken alig látni boxert, több okra vezethető vissza. Egyrészt a fajta népszerűsége Magyarországon a 70-es évek környékén tetőzött és az időközben végigsöprő divathullámok (pl. szánhúzó, harci kutya, stb…) egy kissé háttérbe szorították. Másrészt legtöbben a boxert, eredeti fazonjához párosuló természete miatt leginkább hobbicélra, kizárólag családi kutyának választották, holott mindmáig oly nagyszerű képességeket stabil idegrendszert, erős ösztönös adottságokat felmutató fajta, amelynek igenis a kiképzőpályákon lenne a helye. Sajnos azonban úgy fest, hogy a boxeresek zöme mindezzel nincs igazán tisztában.

Az is tény, hogy bár a boxerek a versenysport fegyelmező és őrző-védő fázisában kiválóan teljesítenek, azonban karakteres megjelenését biztosító fej- és pofaszerkezet a talajmenti szimatmunkában nem igazán válik előnyükre. A nyomkövetésnél a kutyának ugyanis orral szinte rá kell tapadni a talajra, amelyhez a boxernek egészen mélyre kell ereszkedni és nyilvánvaló, hogy ez a testtartás hosszabb távon kissé kényelmetlen számára. Emellett fizikai igénybevétel, vagy izgalom hatására a boxer viszonylag hamarabban kezd lihegni, mint nyújtottabb orrú társai, és ez némileg akadályozhatja a szabályos, zárt szájú nyomkidolgozásban.

Kutyák között – az őrző-védő fajtákhoz hasonlóan – alapvetően domináns viselkedésű, de mégsem kifejezetten kötekedő kutya. Persze, ha ellenfelére akad, nem tér ki a fenyegetés elől. Ezt a tulajdonságot látványosan kihasználják kiállításokon is, ahol előszeretettel állítják egymással szembe őket, hogy a rivalizáló kutyák, pattanásig feszült izmokkal még látványosabban mutassák magukat. Nem egészen ide tartozik, de a rivalizálás, verekedés kapcsán mindenképpen kikívánkozik belőlem egy – szerintem legalábbis – súlyos félreértés tisztázása. Szinte minden szakirodalom előszeretettel hozakodik elő a boxer sajátos verekedési stílusával: „…nevét onnan kapta, hogy a verekedést két lábra állva kezd,i és mellső végtagjával igyekszik leteríteni ellenfelét…”, ez érdekes megfigyelés volna, ha igaz lenne… Megvallom, én mindig is kételkedtem eme állítás hitelességében. Kutyásként több rangsorvitának is tanúja voltam, de a fenti leírást finoman fogalmazva is erős csúsztatásnak tartom. Való igaz, hogy a kutyák a verekedés kirobbanása előtt igyekeznek dominanciájukat félreérthetetlenül kifejezni, amely legtöbbször a másik félre való rátámaszkodásban, felágaskodásban ölt testet, ez azonban nem boxer specialitás. Az pedig, hogy egy kutya „ütlegeléssel” akarná eldönteni a rangsorvitáit, pedig komoly és erős fogású állkapoccsal rendelkezik, hát…nem csak megmosolyogtató, de egyenesen bolondság volna. A kutyák a harcot rendszerint vállt-vállnak vetve, taszigálások, lökések és birkózás közepette, de állkapoccsal vívják. Ilyen harcmodorban pedig semmi jó nem származna abból, ha az egyik fél védtelen mancsával nyúlkálna villámgyorsan csattogó agyarú ellenfele irányába. Egyébként boxertulajdonosok is megerősítettek abban, hogy kutyájukon sosem figyelték meg a mindenhol hangoztatott „ökölharcos” stílust.

Szerintem tehát a boxer (boxoló) név sokkal inkább a fajta fizikai megjelenéséből ered, azaz az erőtől duzzadó, feltűnően izmolt testalkat és tömpe orr asszociációja.

Ha már ennyit időztünk a fajta küzdősportra utaló nevénél, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a boxer olyan fájdalomtűrő képességgel rendelkezik, amelyre csak a sok évtizede edző karatemesterek tesznek szert. Tudok olyan boxerről, amelynek nyílt lábsebét altatás nélkül, minimális helyi érzéstelenítéssel varrták össze, miközben a kutya búbánatos bociszemekkel és szívbemarkoló sóhajtásokkal jelezte, hogy mennyire unja a procedúrát.

Mint ahogy korábban elhangzott, a boxer nyílt, barátságos kutya. Idegen emberekkel szemben nem bizalmatlan, az agresszivitás, harapósság távol áll tőle. Számára a legfontosabb, hogy kellő közelségben legyen szeretett gazdájához. Ezért valamint rövid szőrzete miatt nemcsak alkalmas a lakásban való tartásra, hanem kifejezetten igényli is azt. A rövidszőrű kutyákról általában úgy tartják, hogy inkább lakásba valók. Nos ez részben igaz, de nem feltétlenül abban a formában, ahogy a legtöbben képzelik. A rövid szőrzet is vedlik, ráadásul, ha a boxer apró, kemény szőrszálai egyszer beveszik magukat a szőnyeg, nadrág, vagy zokni szöveteibe, akkor a legagyafúrtabb eltávolítási kísérletnek is álnokul ellenállnak. A lakásban való tartás tehát leginkább a kutya érdekeit szolgálja. Ezáltal boxerünk folyton az események középpontjában lehet, másrészt pedig nem kell kilátástalan és eleve vereségre ítélt harcot folytatnia a hideggel szemben. Ha megbékélünk a szőráradattal, a boxer nemigen okoz gondot a négy fal között, mivel nem ugatós és alkalmazkodó fajta. Nyugodtan elmatat a bezártságban, ha napi mozgás- és szeretetadagját megkapja. Ha valaki mégis kertben akarja tartani boxerét, akkor feltétlenül gondoskodjon a megfelelően hőszigetelt, esetleg fűthető kutyaházról.

Arra is mindenképp ügyelni kell, hogy másik nagy ellenségét, a hőséget elkerüljük boxerünkkel. Rövid orrú fajtaként „hamar kimelegszik”, amelyhez hozzájárul az is, hogy mindent nagy erőbedobással csinál, ezért például egy kánikulai napon meggondolatlanul kezdeményezett önfeledt labdázás akár végzetes is lehet számára. Sajnos a boxer esetében gyakoriak még a szívproblémák, amelyet egyesek szintén túlfűtött életvitele káros velejárójaként értékelnek, ezért veterán korú ebek ritkán kerülnek ki soraikból.

A boxert igen gyengéd érzelmek fűzik gazdájához, valamint annak családjához. Sajátos pofaszerkezetéből eredően rendkívül kifejező arc- és hangjátékra képes – a boxeresek órákat tudnának erről mesélni. Számomra külön élményt jelentett, ha a futtatón összetalálkoztam Bonival, a fiatal boxer kannal, aki farok híján nem csak teljes „testcsóválással”, hanem szörcsögések, fújtatások és prüszkölések egész tárházával köszöntött.

A boxeres arcfelépítésnek talán egyetlen, bár inkább csak esztétikai hátránya a nyáladzás. A boxer nem termel több nyálat, mint más fajta, de az említett váladék könnyebben és rendkívül leleményesen tör utat magának a lelógó ajkak szegletéből, hogy a közvetlen közel álló ember ruházatán landoljon.

Amióta egykori határőr hivatását feladta, kiváló elfoglaltságot talált magának, megbecsült hobbi- és sportkutya vált belőle – eredeti fazonjával és egyéni stílusával mindig képest mosolyt csalni gazdái arcára. Egyébként mind magasságban (53-63 cm), mind testsúlyban (24-35 kg) az ideális középtermetet testesíti meg és mint ilyen, táplálás szempontjából meglehetősen „felhasználóbarát” fajta.

Nagyszerű társa fiatal, életvidám, gyerekes családoknak, ahol könnyen szót ért az emberporontyokkal ugyanakkor – a szülőkkel ellentétben – szinte sosem fárad el az állandó dögönyözés és kergetőzés végaláthatatlan áradatában, de emellett megkapja mindazt a sok szeretet, törődést valamint tanítást, amelyre minden gyereknek szüksége van.