Egy dél-afrikai molosszus: A BOERBOEL

A fajta eredete

     Ritkaságokat bemutató írásainkban már megismerhettük a különbözô feladatkörökben évszázadokig használt különbözô hadikutyákat és a fürgébb elfogókat. Ez utóbbiakat a marhalefogás és a vadászat mellett a viadalokon is elôszeretettel használták. Az ilyen típusú kutyák hasznosságuk miatt Nyugat-Európa szerte ismertek voltak, s a középkorban szinte valamennyi államban tartották helyi változataikat. Az elfogókutya-típus elterjedése és a különbözô „alfajok” kialakulása azonban jóval korábbra tehetô. A folyamat leginkább a rómaiak hódításaival és a néhányszáz évvel ezután meginduló népvándorlási hullámmal indult meg, és a kora középkorra teljesedett ki.
     De hogyan került a korai elfogókutya-típus Hollandiába? Ez az elsô megválaszolandó kérdés a Boerboel történetének vizsgálata során. Eddigi ismereteink alapján rögtön kétféle teóriával is elôállhatunk.
     Az elsô szerint nem lehetetlen, hogy – akárcsak szomszédai – Hollandia is rendelkezett egy saját „nemzeti” molosszussal. Tudjuk, hogy ezen kutyák ôsei a római hódító hadjáratok és az ókori népvándorlások révén jutottak el a legtöbb nyugat-európai országba. Ott a helybeli ebekkel való keveredésbôl, illetve az általuk végzett napi munkából adódóan egymástól némileg eltérô változataik alakult ki. Ezek a középkori kutyák boldogan éltek évszázadokon át egészen addig, amíg a modernizáció sikerrel fel nem számolta életterüket és hivatásukat.
     Ám semmi sem utal arra, hogy ezen a területen – Angliához, Franciaországhoz és a Német-Római Császársághoz hasonlóan – már a kora középkorban létezett volna egy sajátosan helyi típus. Nagytestû és erôs molosszoid kutyák mindig is voltak itt, de ezekbôl nem alakult ki Németalföld saját fogókutya-fajtája. Ebben valószínûleg az angol és német kutyák folyamatos behozatala és a helyi állománnyal való állandó keveredése is szerepet játszott.
     A második teória tulajdonképpen részben ez utóbbi mondat továbbgondolása. Ehhez elôzetesen még ismernünk kell a XV–XVI. században ezen a vidéken – egyenlôre még spanyol uralom alatt – élôk hajózási- és kereskedôkedvét, valamint kiterjedt gazdasági kapcsolatrendszerét. Németalföld lakóinak tehetsége, vállalkozó hajlama miatt már ekkoriban Európa egyik leggazdagabb területének számított. A jelentôs vásárközpontként ismert városainak piactereire óriási gulyákban terelték a marhákat a német területekrôl, a kontinens egyik legnagyobb népsûrûségû lakosságának élelmezésére.
     A hajcsárok mellett dolgozó, erôs és bátor kutyákat az itt élôk így hamar megismerték. A Bullenbeisser-ek, vagyis bikaharapók távoli területekrôl, gyakran többhetes terelés során hajtották ide a marhákat. Egy részük azonban nem tért vissza gazdáival a német területre, hanem – esetleg egy alku részeként vagy sérülés, kölykezés, miatt – új hazájában maradt. Ezek a kutyák tovább dolgoztak a németalföldi hajcsárok mellett, de segédkeztek a marhák levágásánál is a mészárszékekben.
     Nem véletlen, hogy hazájukon kívül elsôsorban a közel esô németalföldi vidékeken, Flandria és Brabant tartományokban terjedtek el ezek a kutyák. A Bullenbeisser-ek egyik legtovább fennmaradt, mondjuk úgy, „helyi változatát” – egészen a XIX. század végén bekövetkezett kihalásáig, helyesebben átalakulásáig – brabantiként is ismerték (lásd boxer).

A „holland Mastiff”

     Az állatharcok céljára legalkalmasabb gladiátorkutyák tartása és tenyésztése a XVII. századra kedvelt foglalatossággá vált Hollandiában. A viadalok rendkívül népszerûek voltak, és a nézôk komoly pénzösszegekben fogadtak a küzdô felekre. Olyannyira hozzátartozott hétköznapi életükhöz, hogy óriási kiterjedésû gyarmatbirodalmuk legtávolabbi pontjain is meghonosították a küzdelmeket és az e célra általuk tartott ebeket.
     Érdekesség: Theo Basset 1875-ben Hamburgban látott egy „Dutch Mastiff”-ot. Leírása szerint a kutya 71 cm magas és 81,5 kg súlyú volt. Ezekkel a méretekkel sokkal inkább emlékeztethetett egy eredeti angol Mastiff-ra, mint egy fürge fogókutyára.
     A további kutatás során látni fogjuk, hogy akárcsak az amerikai bulldog, hôsünk is egy több ezer kilométeres tengeri utazás végén érkezett meg új hazájába.

Irány Dél!

     1652-ben egy Jan van Riebeeck nevû holland telepesként érkezett meg a szinte érintetlen fekete kontinens legdélibb pontjára. Magával hozta családját, minden vagyonát, eszközeit és nem utolsósorban hûséges kutyáját. Ezt a hatalmas testû, erôs csontú és nagy fejû ebet „Bullenbijter”-nek nevezték. Rá az a feladat hárult, hogy megvédje a családtagok életét és vagyonát, ôrizze állataikat és gazdájával vadásszon. Ez a védelem és segítség bizonyára elkélt a félelmetes vadállatok és ellenséges bennszülöttek által lakott vadonban.
     A van Riebeeck utáni bevándorlók hozzá hasonlóan magukkal hozták saját kutyáikat. Ezek a holland, német és angol farmerek hazájuk legjobb, legerôsebb és leghasznosabb négylábúival érkeztek. Csak és kizárólag ezekre lehetett számítani a zord körülmények között, és közülük is csak a legjobbak maradtak életben. A telepesek így honosították meg Afrika déli részén a Mastiff-ot, a bulldogot és a Bullenbeisser-t. Ahogyan egyre beljebb és beljebb nyomultak a vadonban, és egymás után alakították ki kolóniáikat, farmjaikat, úgy hódítottak meg egyre nagyobb területet hûséges társaik is.
     Érdekesség: a XVIII. században feljegyezték, hogy egy Boel egyedül gyôzött le egy leopárdot.
     Ezek a kutyák és gazdáik meglehetôs elszigeteltségben éltek óriási kiterjedésû birtokaikon, így az egyes szûk populációk igencsak szoros beltenyésztés eredményeként jöttek létre. Ez esetükben egyetlen tenyésztési célra irányult, melynek elérésére csak egy módszer létezett. Kizárólag a legerôsebb és legvadabb egyedek párosodhattak, és a farmerek csak a legjobb kölyköket tartották meg. Ezt egészítette ki a vadállatok, mérgeskígyók és betegségek jelentette szelekció. Akárcsak az ancient bulldogok Angliában, sérülés esetén Dél-Afrika pompás fogókutyái is csak saját ellenálló szervezetükben bízhattak. Az állatorvosi ellátás ismeretlen fogalom volt ekkor, ezért csak a legéletképesebbek élték túl a megpróbáltatásokat.
     Mint látjuk, a farmerek világos elképzelésekkel rendelkeztek a jó kutyát illetôen. Ezek között elsô helyen szerepelt a kiváló fizikum, az egészséges és ellenálló szervezet. Ezzel teljesen egyenrangúként kezelték a bátor, rettenthetetlen karaktert, az önfeláldozó, gazdájáért végletekig rajongó jellemet. A kutyától elvárták, hogy a család barátja, ugyanakkor a farmer munkatársa legyen, aki félelmetes ôr és kiváló vadász is egyben. Ha a kutya nem volt képes ellátni ezen feladatokat, kíméletlenül kivégezték. Egyszerûen nem engedhették meg maguknak, hogy olyan ebet etessenek, amelyik nem elég eredményes, sôt haszontalan volt.
     A „Boel” a fenti körülmények hatására formálódott olyanná, amilyennek ma ismerjük. Már a két-háromszáz éves rajzokon és festményeken, valamint az 1900-as évek elején készült fotókon is mai formáját mutatja. Ezek a képek bizonyítják, hogy nemcsak megôrizte ôsei legjobb tulajdonságait, de bizonyos mértékig tovább is fejlesztette azokat. Ezek révén a molosszoidok között ma kétségtelenül ô a legsokoldalúbb, a legtöbb célra alkalmas eb.
     Érdekesség: a fajta elsô szerelmesei, a régmúlt idôk farmerei a következôként írták le feladatait: „Napközben a gyermekeket kíséri a legelôre a nyájat ôrizni. Délben nyulat kell fognia számukra, hogy ebédre megsüthessék. Meg kell védenie ôket minden veszélytôl, ami fenyegetheti a gyermekeket. Este otthon a tûz elôtt feküdjön, hogy ôrizze a családot mindentôl, ami a sötétben leselkedik.”

XX. századi története

     Miután közel háromszáz éven keresztül becsületesen ellátta feladatát, kutyánkat váratlan és addig ismeretlen ellenség fenyegette. A második világháború után rohamosan meginduló fejlôdés és urbanizáció sokat ártott a fajtának. Az élettér leszûkülése, az eredeti hivatások elvesztése mind csökkentették azt a kört, ahol szükség volt szolgálataira. A ’60-évek divatirányzatai által felkapott kutyák, elsôsorban a német juhász és a rottweiler ráadásul kezdték kiszorítani még megmaradt birtokôrzési feladatkörébôl is. Az új jövevényekkel, vagyis az Európában ismert és kedvelt ôrzô-védô fajtákkal való keresztezések is mindennapossá váltak, így a Boel tisztasága veszélybe került. Úgy tûnt, a „könnyû” Mastiff-típus legeredetibb képviselôje párszáz évnyi haladék után új hazájában is kihalásra ítéltetett.
     Szerencsére nem mindenki törôdött bele a dicsôséges nemzeti történelem részét képezô remek fajta kihalásába. Az 1980-as évek elején elszánt önkéntesekbôl komoly kutatócsoport szervezôdött a Boerboel megmentésére. A Bedford-i Jannie Bouwer és a Kroonstad-i Lucas van der Merwe 5500 (!) kilométert utaztak azért, hogy felkutassák a farmokon még megmaradt egyedeket. A több hónapos úton Lucas felesége, Anneke töltötte be a titkárnô szerepét. Az akciócsoport által kitûzött cél komolyságát és a szelekció szigorúságát mutatja, hogy a megtekintett 250 egyedbôl mindössze 72-t találtak regisztrálásra alkalmasnak!
     Idôközben megalakult a South African Boerboel Breeders Association, és tagjainak létszáma gyorsan 500 fölé emelkedett. Az egyedek létszáma a tervszerû tenyésztési programnak köszönhetôen stabil növekedésnek indult, s hazáján kívül elsôsorban Namíbia vált a nemesítés központjává. 1990 óta a Boel-ek gazdái minden év novemberében tartják seregszemléjüket, melyen a fajta szerelmesei találkoznak.
     Afrikán kívül éppen ôshazájában, Hollandiában kezdték meg a legkiválóbb import egyedekkel való tenyésztést a ’90-es évek elején. Hamarosan az USA-ban is élénk érdeklôdést váltott ki, s hívei itt is klubot alapítottak a tenyésztés összefogására. Azóta már Oroszországban is önálló szervezetet alakítottak a fajta szerelmesei. A Boel tehát megmenekült, és elfoglalta helyét a világ nagyszerû kutyái között!

Jellem és felhasználhatóság

     Fanatikus hívei szerint a Boel az a kutyafajta, amelyet speciálisan területôrzésre és személyvédelemre tenyésztettek ki. Mint ilyen, akár egy kezelhetetlenül vad és a végletekig agresszív kutyának is gondolhatnánk. De aki közelrôl ismeri hôsünket, az tudja, hogy egyáltalán nem ilyen.
     A Boerboel alapvetôen egy kedves, nyugodt fickó. Kimondottan szereti a gyermekeket, s gazdáin is végtelen szeretettel csüng. Imádja a kényeztetést, s szereti magát a család fontos és megbecsült tagjának érezni. Tudja, hogy az ô feladata gazdái és azok otthonának védelme, s munkáját roppant felelôsségteljesen végzi. Megkülönböztetett figyelemmel kíséri szerettei minden mozdulatát, készen arra, hogy ha a helyzet megköveteli, azonnal a segítségükre siessen.
     Ebben van segítségére legjellemzôbb tulajdonsága, nevezetesen az, hogy valósággal olvas gazdái gondolatában. Tenyésztôi szerint ez a képessége már egészen fiatal korában megmutatkozik. Úgy tartják, erre a csodálatos ösztönre mindig bizton számíthatnak. A kutya azonnal, parancs nélkül megtámadja azt a személyt, aki fenyegeti gazdáját. Akár az élete árán is kész megvédeni ôt, gyermekeit és otthonát.
     A klasszikus ôrzô-védô fajtákkal már tapasztalatokat szerzett kiképzôket nem bûvöli el, hogy a Boel úgy fizikailag, mint mentálisan nagyon lassan „érik be”. Néha még két évesen is több érdeklôdést mutat a játék, mint a kiképzés iránt. Ebbôl következik, hogy tanítása nagy türelmet és megértést kíván. A „par force” módszerek esetében nem mûködnek, mivel csak dacot váltanak ki a már fiatalon is rendkívül önérzetes kutyából. Hôsünk egyik napról a másikra nô fel, s az addig tanultakat hihetetlen vehemenciával teljesíti.
     Noha méretébôl adódóan jóval többet eszik, mint a többi munkakutya-fajta, legalább kétszer olyan erôs is. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb akadályt testét meghazudtoló módon különösebb gond nélkül ugorja át. Szinte hihetetlen, hogy egy hatvan kilós kutya ilyen könnyedén mozogjon! Ez az agilitás a Boel kialakulásának ismeretében nem meglepô, hiszen sokszor nagy területeket kellett bejárnia egy-egy nap állatterelés közben, illetve vadásznia gazdájával a vadonban. Ez a munka nemcsak kitartást, de fürgeséget és mozgékonyságot is követelt.
     Éppen ezek miatt a tulajdonságok miatt a fajtát csak olyanok tartsák, akik megfelelô nagyságú területet és mozgási lehetôséget tudnak biztosítani kutyájuk számára. Ezenkívül napi gyakorlásra, figyelemre van szüksége, hogy elméjét is használhassa. Ezek hiányában a kutya kedvetlenné, búskomorrá válik, ami egy ilyen Herkules esetében nemcsak szomorú, de rendkívül veszélyes is.